A szülinap
Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy nagy kerek erdő. Ott élt egy kedves, aranyos nyuszi család Anyuka, Apuka, Szófogadó, Szófogadatlan. Korán reggel már nagy sürgés-forgás volt náluk. Nyuszi papa szülinapjára készültek. Az volt a szokás, hogy minden névnapot, szülinapot, házassági évfordulót a napján ünnepeltek. Mindegy, hogy hétvégére, vagy hétköznapra esett. Nyuszi mama a két lurkóval korán elkészítette nyuszi papa kedvenc reggelijét. Szalonnás hagymás tojásrántotta, teával és feketekávéval. Együtt vitték fel a szobába. Szófogadó és Szófogadatlan egy jól irányzott mozdulattal édesapjuk ágyába ugrott. Szegény hirtelen azt se tudta hol van.
- Mi történt velem csak nem a földönkívüliek szállták meg a házunkat?- kiáltotta kicsit kótyagosan.
- De igen.!- harsant fel egyszerre a két nyuszi gyerek.
- Boldog szülinapot! – Mondták kórusban.
Mivel most munkanap volt, reggeli után a gyerekek elmentek iskolába, nyuszi mamáék pedig dolgozni.
Szófogadó nyuszinak már meg volt az ajándéka, amit nyuszi papának készített. Egy bögre, amit üvegfestékkel díszített. Szófogadatlan valami különleges dolgot szeretett volna adni. Mindjárt itt van az este, amikor átadják a vacsoránál az ajándékot, neki pedig még ötlete sem volt.
Az órákon nem tudott figyelni, csak az járt az eszébe, hogy valami olyat kell kitalálnia, aminek az édesapja a világon a legjobban fog örülni. Elmélkedését az óra végét jelző csengetés zavarta meg.
A következő óra, földrajz volt. Szófogadatlan nagyon szerette. A tanárnő, aki tartotta, úgy magyarázta az anyagot, hogy a gyerekek lélegzetvisszafojtva hallgatták. A mai óra különlegessége abban rejlett, hogy kint töltötték a szabadban. De nem akárhol, hanem az erdőben.
Október volt, a fák, a növények mind, mind fényűző ünnepi ruhába öltöztek. Mintha a gyereksereg tiszteletére bújtak volna királyi pompába. Amikor beléptek az erdőbe a tanárnő megszólalt:
- Halljátok?- kérdezte a lurkókat.
- De mit Gabi néni?
- Az erdőt.- válaszolta a kedves pedagógus.
- Csak figyeljetek! – mondta.
A gyerkőcök füleiket hegyezve várták, hogy mi fog történi.
A nagy csendben egy irtózatos hang hallatszott.
- Puuuuuuuuuuuuu
- Ez mi volt ugrott fel ijedten Gergő?
De ekkor már minden tekintett Szófogadatlanra szegeződött.
Gergő nem értette mi is történt itt.
- Szófogadatlan, normális vagy?- ordított torkaszakadtából az egyik fiú!
- Te szennyezed, a környezetett?
- Én? Én? Nem, csak tegnap babot ettem.
- Erre már a többiek is mind hangos nevetésbe törtek ki.
Gergőnek is leesett végre a tantusz. Jobb később, mint soha, tartja a mondás.
Szófogadatlan egy bombasztikus erejű púzást engedett ki magából.
-Ettől az állatok is elkábulnak – mondta Karcsi.
Gabi néni szája sarkában egy kis mosoly látszódott.
- Gyerekek indulunk tovább. Szeretnék Nektek egy nagyon szép tisztást megmutatni.
- Sokáig kell még menni? – kérdezte Szófogadatlan.
- Nem már csak pár perc és ott vagyunk.
Tényleg úgy történt, ahogy a tanárnő mondta, nemsokára mindannyian megálltak.
- Gyerkőcök figyelem! Hallatszott Gabi néni kicsit rekedtes hangja.
- Itt vagyunk!
Ekkor már az izgatott gyereksereg, mint a megvadult csorda törtetett előre. Nem tudták mi vár rájuk, csak szerették volna látni, amiről már annyit hallottak.
Leírni sem lehetett az érzést. A bokrok mögül előbújt egy mesevilág. A tisztáson harsogóan zöld fű látványa fogadta őket . A közepén egy kis mézeskalács házikó állt. Mellette, pedig etetők hada, tele friss szénával. Nem lovak vagy tehenek álltak előttük, hanem szarvasok, és őzikék a gidájukkal. Az alacsonyabbaknál egy vaddisznó család ropogtatta serényen a makkot.
Az első felocsúdás után sem tudták eldönteni, hogy egy álomban, vagy a valóságban vannak. Csak az ügyesebbek jöttek rá, akik észrevették az apró jeleket.
A kémény javában pöfékelte a füstöt, mintha öregapám pipájából jönne.
A madáretető is tele volt éhes kis állattokkal, akik egyik helyről a másikig szálltak, hátha ott finomabb magokat találnak.
De voltak olyan gyerekek is, akik igen csak jó képzelőerővel lettek megáldva. Egy fekete köténybe és kendőbe burkolt kis öreg néni jött ki éppen a házból.
Szófogadatlannak sem kellett több. Felkiáltott:
- Uram atyám, ez a gonosz boszorka mindenki meneküljön, ha kedves az élete!
- Én nem akarok megégni egy kemencébe!
- Nem is fogsz válaszolta az ismeretlen hölgy, aki éppen ekkor ért Szófogadatlan mellé.
- Én nem sütöm meg a gyerekeket!
- Jaj de jó!- sóhajtott egy nagyot a túl buzgó nyuszi.
- Én élve eszem meg őket!
Ez már sok volt mi kis hősünknek, aki fejvesztve menekülni kezdett.
Hiába kiabáltak utána a többiek, hogy csak vicc az egész.
Meg sem hallotta, s rémülettel telve futott, az erdő mélyébe, a fürkésző tekintetek elől.
Először mindenki kacagásba tört ki, amiért így elragadtatta magát Szófogadatlan. Csak- hogy nem került elő. Már órák teltek el, rég vissza kellett volna érni az iskolába az egész osztálynak.
Mindenki a nyuszi fiú keresésére indult, sajnos nem nagy sikerrel.
A kirándulás katasztrófába torkollott.
Az idegeskedés, és a nyugtalanság mindenkire átterjedt. Ekkor váratlan dolog történt.
Megjelent Szófogadatlan. Zilálva, koszosan, szakadt ruhában.
- Tanárnő, tanárnő baj van!
- Egy őzike beleesett egy mély gödörbe. Segíteni kell neki.
- Hol?
- Mutatom az utat. Az osztály követte őt.
Egy nagy gödör állt előttük. Szegény állat benne vergődött. Nem tudta elképzelni mi történt vele. Csak szabadulni szeretett volna, de nem tudott. Először minden erejét latba vetve küzdött, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Ahogy ereje egyre fogyott, úgy csökkent szabadulási szándéka is.
Lassan oldalára dőlt, lábai kiterültek, s szemeivel olyan bánatosan nézett, mint akinek már nincs esélye, hogy innen kikerüljön.
Feladta.
De a gyerekek nem. Feltüzelten, lelkesen, azon „törpöltek” hogyan segíthetnének a bajba jutott állaton.
Az első lépés az volt, hogy felállítsák a gödörből. De mivel a hely olyan szűk volt hogy egyedül nem tudott volna felállni, valakinek le kellett mennie, segítsen neki.
- Gyerekek, majd én lemegyek – mondta Gabi néni.
- De tanárnő, oda csak mi férünk be – hallatszott Szófogadatlan hangja.
- Igen- helyeselték a többiek.
- Nem az nagyon veszélyes, ti nem mehettek le!
- A bajba került állat nem fogja nyugodtan tűrni, hogy segíts neki, amint teheti vadul támadni fog. Rúg, kapálódzik, és nem tudja kontrollálni az eseményeket.
- De akkor el fog pusztulni! – és ahogy ezt kimondta Szófogadatlan már lent is volt a sebesült őzikénél.
Valahonnan egy kötelet szerzett és óvatosan megpróbálta az állat mellére tekerni.
De szegény, nagyon nyugtalan lett. A tanulók fent mind összeszorult szívvel figyelték, mit csinál az osztálytársuk.
Szófogadatlan tudta, hogy egy ilyedt, állatot először le kell nyugtatni. Visszaemlékezett arra az időre, amikor a nagymamájánál nyaralt, és ott az egyik tehén egy szűk árokba esett. Nem tudott szabadulni. A nagyi, pedig Bözsit (így hívták a tehenet) elkezdte simogatni, nyugtatgatni. A szegény pára lassan lehiggadt és így ki tudták az árokból emelni.
Ő is ezt tette, csak hogy ez nem háziállat volt, hanem egy erdei állat. Meglepetésére az őz sokkal nyugodtabban fogadta közeledését, mint gondolta. Kezét lassan óvatosan a fejére tette és lefelé haladva simogatta. A csapdába esett jövevény szemei még mindig nagyon szomorúak voltak. Szófogadatlan nem adta fel, órák óta abba a szűk gödörbe térdelt és az ijedt, nőstényt simogatta. Mikor már elérkezettnek látta az időt, egy óvatos mozdulattal a kötelet az állat mellkasán átvezette. Sikerült!
Mindenki újongott.
De a neheze még hátra volt. Ki kellett emelni a mélyből az őzikét. Szófogadatlan egy széles késsel lépcsőfélét próbált kiásni a gödör oldalából. Így az állat patáit belemélyesztve talán ki tud jönni belőle.
A kemény munka meghozta gyümölcsét. Hosszas szenvedés, és próbálkozás után az anyaállat kiszabadult. A törékeny őz, máris neki lódult: és egyre határozottabb léptekkel, eltökélten vágott neki az ösvénynek, segítőit maga mögött hagyva. Lassan elcsöndesült az erdő. A látogatók sietve távoztak, mert sötétedni kezdett.
Az idő múlását senki sem követte, hisz minden figyelem a pórul járt állatra szegeződött.
A kis csapat sietve útnakindult.
Mikor hazaértek Szófogadatlanék, már vacsoraidő volt. Édesanyjuk megfőzte az ünnepi fogást, és ahogy beléptek az ajtón az asztal is szépen meg volt terítve.
A két lurkó azonnal elkezdte egyszerre egymást túlharsogva elmesélni a napjukat.
A szülők döbbenten hallgatták történetüket. Mikor a história végére értek, édesanyjuk megkérdezte tőlük nem éhesek- e.
- Dehogynem!- felelték egyszerre.
- Gyors kézmosás és irány a terített asztal!- szólt nyuszi papa.
Káposztaleves és rakott karfiol volt az ünnepi ebéd. Mikor már Szófogadatlan a tálból az utolsó morzsát is megette, akkor a desszert előtt jött a köszöntés.
Ekkor döbbent rá arra, hogy neki nincs is ajándéka. A felismerés villámcsapásként érte.
Teste minden porcikáját a fájdalom és bénultság érzése járta át.
Édesanyja és testvére után Ő állt ott nyuszi papa előtt, felköszöntse.
Dadogva próbálta a szavakat kimondani, de mintha nyelve nem akart volna engedelmeskedni. Egy értelmes mondat sem hagyta el az ajkát.
Ekkor édesapja felemelte poharát és ezt mondta:
- Éljen az én bátor, drága, nyuszi gyerekem!
- Aki megmentett egy bajbajutott őzikét.
- Éljen, éljen, éljen!
Mind a hárman együtt kórusban kiáltották.
Szófogadatlan szívét melegség öntötte el s csak egy kurta mondatot sikerült kinyögnie:
- De én nem tudtam ajándékot venni a szülinapodra!
- Nekem, azaz ajándék, hogy te vagy nekem – mondta nyuszi papa és magához ölelte hős fiát.
- Szófogadatlan és édesapja szeme is megtelt könnyel s olyan erősen szorították egymást, mint ha attól tartottak volna, hogy ha kigabalyodnak az ölelésből valamelyikük, eltűnik, köddé válik.
Ez volt a legszebb, legmeghatóbb szülinap, ami valaha történt a nyuszi családdal.
Jó éjszakát, szép álmokat gyerekek.
Ha nem tudtok elaludni, szőjétek tovább a kis lurkók izgalmas történetét!
